Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 29 találat lapozás: 1-29

Névmutató: Nagy Kata

1999. december 21.

Miután az Országházban Orbán Viktor kormányfővel találkoztak a határon túli magyar egyházfők /dec. 17-én/, Németh Zsolt külügyi államtitkár külön megbeszélést folytatott az erdélyi püspökökkel. A romániai magyar ökumenikus egyetem volt a megbeszélés tárgya. Az egyházfők bemutatták annak az alapítványnak a tervezetét, amely a majdani egyetemet hivatott működtetni. Beszámoltak a legutóbbi püspöki konferencia végkövetkeztetéseiről, arról, hogy a történelmi egyházak hogyan képzelik el az egyetem működtetését. A külügyi államtitkár nem mindenben értett egyet az egyházfők elképzelésével. Megegyeztek abban, hogy újév után Entz Géza és Misovicz Tibor a Határon Túli Magyarok Hivatalának képviseletében Erdélybe látogatnak, hogy az egyetemszervezéssel kapcsolatos kérdésekről a helyszínen tárgyalhassanak. Budapest fontosnak tartja az egyetemszervező szakértői testület felállítását és annak személyi összetételét. A találkozó során az egyházfőktől kértek javaslatokat erre vonatkozóan. Egyelőre Budapest két programirodát hozott létre, egyet Budapesten és egyet Kolozsváron. A programirodák 2000-ben megkezdik tevékenységüket. Hivatásuk az egyetemalapítással és annak működtetésével kapcsolatos tevékenység összehangolása. A kolozsvári iroda vezetőinek Nagy Katát és Székely Istvánt jelölték ki. /Az erdélyi püspökök az egyetemről is tárgyaltak Budapesten. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 21./

2003. március 11.

A dévai Szent Ferenc Alapítvány második alkalommal nyerte el az Apáczai Közalapítvány pályázatát a szórványvidéki anyanyelvű oktatás fenntartására, fejlesztésére. A Hunyad megyei magyar iskolahálózat ötmillió forintos támogatásban részesül e pályázat nyomán - számolt be Nagy Kata, a Szent Ferenc Alapítvány titkára. A Szent Ferenc Alapítvány támogatásával és közösségi összefogással Déván az óvodától a középiskoláig sikerült megerősíteni az anyanyelvű oktatást. Az Apáczai Közalapítvány két részletben utalja át a pályázat nyertesének. Az első részletet pedagógustámogatásra és a diákok ingázási költségeinek fedezésére fordították. A támogatás második részletét a napokban osztják ki. Böjte Csaba ferences atya, a Szent Ferenc Alapítvány elnöke az elmúlt héten nyújtotta át a Zsil völgyében a helyi tagozatoknak a támogatást, tanfelszereléssel, játékokkal kiegészítve. /Gáspár-Barra Réka: Ötmillió forint a szórványoktatásnak. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 11./

2004. január 22.

Európai régiók, magyar régió címmel tartott előadást Pomogáts Béla irodalomtörténész, az Illyés Közalapítvány elnöke a napokban Kazincbarcikán megrendezett (Dialógusok – 2004) nemzetközi konferencián. Történelmi példákat idézett: a régiók Európája jóval hamarabb létezett, mint a nemzetek Európája. A központosított nemzetállam nem állta ki az idők próbáját, mert belőle nőtt ki a múlt század két nagy katasztrófája: a fasizmus és a kommunizmus. Pomogáts szerint kérni kell a megfelelő régiók kialakítását. Kifejtette: Magyarországon nincs olyan összehangolt nemzeti stratégia, amely a közös nemzeti érdekeket együtt fogalmazza meg és vállalja fel. Véleménye szerint a mai magyar politikai elit nem alkalmas arra, hogy az európai integráció kihívásaira és ezen belül (az egész kárpát-medencei) magyarság érdekének megfelelően válaszoljon. Pomogáts Béla sajnálatosnak tartja az erdélyi magyarság megosztását. Úgy látja, a megosztásnak egyaránt van külső és belső oka. Első helyre a magyarországi politikai pártok felelőtlen beavatkozását tette. Felelős a román politikai elit, mely rafinált eszközökkel segíti a megosztást, s felelős a magyar kisebbségi elit, mely személyi érdekeit a közösség érdeke elé helyezni. /Sike Lajos: Egy felelős értelmiségi, Pomogáts Béla szerint: A megosztás először leszakadást, majd lassú halált jelenthet! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 22./

2004. június 5.

Felejthetetlen élményben volt része Naszód, alig 50 főt számláló szórványának, és a Rettegről, Várkuduból, Bethlenből, Magyarnemeréről, Szentgyörgyfürdőről, valamint Sajószentandrásról, illetve Besztercéről érkezetteknek. A helyi református templomban, június elsején Dévai Nagy Katalin Krónikás ének a szeretetről című előadóestjét láthatták. A művésznő hosszú és fárasztó erdélyi turnéja során érkezett Naszódra, a budapesti Krónikás Énekgitár Zeneiskolájának hét növendéke kíséretében: Mészáros Zoltán, és Bálint Dóra (Magyarország), Zoltáni Zsolt (Székelyderzs), Madaras Zsolt (Szováta), Nagy Zoltán (Nagyenyed), Beregméri Huba (Szászrégen), Moldován György Szabolcs (Marosvásárhely). /Krónikás ének a szeretetről. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 5./

2005. április 13.

Érsemlyénnek két jeles szülöttét tartja számon az emlékezet: Kazinczy Ferencet és Fráter Lóránd /1872–1930/ magyarnóta-szerzőt. A gyorsvonat egyszer állott meg Érsemlyénben, amikor Fráter Lóránd temetése volt, és a nótáskapitánytól elbúcsúzni szállította a nótaszeretők százait az Érmellékre. Kazinczynak az Érsemlyén központjában álló bronz mellszobrához külföldi fellépésein, hegedűvel kezében gyűjtötte össze a pénzt Fráter Lóránd. Érsemlyénben 1994-ben nyílt meg a Kazinczy-kiállítás: az irodalmi munkásságot és a semlyéni családot bemutató emlékszoba. A gyűjteményt Nagy Katalin magyartanár gondozza. A másik a Fráter Lóránd-emlékszoba. Ott őrzik néhai Antall József történész-miniszterelnök cikkét, melyben levezette a Fráter család rokonságát a brit uralkodói házzal Rhédey Klaudia grófnő révén. Fráter Lóránd édesanyja, Rhédey Juliánna 9 gyermeknek adott életet, közülük ketten Béla és Lóránd jutottak hírnévre. Fráter Béla politikus, Lóránd katona lett, de zenei tehetsége a muzsikálás felé vitte. A két testvér szívesen koncertezett együtt is. /Lakatos Balla Tünde: A gyorsvonat egyszer megállt Érsemlyénben. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 13./

2005. április 19.

Nagy Katalin felháborodottan utasította el Sipos Gézának A Hét hetilap február 24-i számában megjelent Sütő András ellen írt cikkét. Sütő András drámáit angol, francia, orosz és román nyelvre fordították, továbbá a Herder-díjat is megkapta. „Sütő csodálatos drámáiban önmagunkról, fájdalmas történelmünkről, sorsunkról ír”, állapította meg az író védelmezője. Nem fognak porosodni a Sütő-könyvek sem a polcokon, sem az emlékezetben. Nagy Katalin azt üzente Sipos Gézának: „vigyázzon inkább vajúdó lapocskájukra Stefano Bottonival, mert még a pletykalapok szintjét sem érik el.” /Nagy Katalin, Marosvásárhely: „Itt állok, másként nem tehetek” . = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 19./

2006. október 17.

A gyergyószentmiklósi Ápoló és Gondozó Központot korábban öregek otthonként emlegették. Néhány éve alakult át szociális központtá. Jelenleg 74 személyt kezelnek, zömük ágyhoz kötött beteg. Ápoltjaik között sok a szellemi fogyatékos, akik szülei halála után a kórházotthon gondozására maradtak. Minden hónapban egy napot szánnak az ünnepelteknek, mondta Vágási Margit szociális asszisztens. A közelmúlttól az otthonban Nagy Katalin személyében egy hozzáértő pszichológus tevékenykedik. Az intézményt sokat segíti az Ora International szervezet, 1991-től pedig rendszeresen holland és bajor támogatások érkeznek. /Barabás Márti: Születésnap a gyergyói öregotthonban. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 17./

2007. július 4.

A Kossuth Rádió új vezetése első lépésben megszabadult a magyarul szépen beszélő, értékes műsorokat készítő munkatársaktól, mint például Németh Miklós Attilától, Haeffler Andrástól, Nagy Katalintól, Sediánszki Jánostól. A második, „csoportos elbocsátási hullám” további tisztogatást jelent. Az újonnan megjelentek mellett kiemelkedő szerepet kaptak olyan, korábban egyértelműen liberális töltetű műsorok, mint például a Gondolat-jel korábbi vezetője, Szénási Sándor. A tudatos értékváltoztatás lényege az, hogy a jobboldali riportalanyt szét lehet cincálni, a balliberálisokat meg áhítattal kell hallgatni, és akármilyen képtelenséget állítanak, arra nem illik rákérdezni. A média nyílt megszállását mutatja az is, hogy a Vasárnapi Újság műsorban megszüntették a betelefonálást: kizárva ezzel a hallgatói véleménynyilvánítás lehetőségét, írta Csath Magdolna. /Dr. Csath Magdolna: Az új Kossuth Rádió – a közszolgálatiság halála. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 4./

2007. szeptember 19.

„Harang a szélben” lett volna Sütő András főművének a címe, de már maradt rá ideje. Szeptember 30-án lesz egy éve, hogy meghalt. Össze kell tartani, hogy megmaradjunk, hirdette. „Mi dolgunk e világon? Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk. ” Az idő markában – írta. /Nagy Katalin: Harang a szélben. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 19./

2008. január 31.

A schengeni határok életbeléptetése környékén különféle rendezvényeken emlékeznek arra, milyen sanyarú, tragikus volt a sorsuk azoknak, akik nyugatra szerettek volna utazni – Magyarországról. Nem emlékeztek azonban azokra az utakra, a megalázó határát(nem)lépésekre, amelyek Magyarország keleti határain zajlottak, de még inkább zajlottak volna. Jó néhányról tudunk. Vajon hányról nem? Például arról, hogy a Magyarországról kiutasított – P. – osztrák újságíró Nagyváradon találkozott kedvesével és Eörsi Istvánnal 1980-ban vagy 81-ben. Eörsi ezt az alkalmat használta fel arra, nem kevés szamizdatpéldányt magához ragadva ellátogasson Nagyváradra. Kőrössi P. József összehozna egy konferenciát, amelyen mesélnének egykori keleti határsértők. Azokat hívná meg, akik ma már közéletivé magasztosulak, és olyanokat, akiket elfeledtek. A szellem, a szellemi élet, a gondolkodás és a gondolat csempészeit. Talán és első körben: Adonyi Nagy Mária költő, Ara-Kovács Attila filozófust, Balla D. Károly írót, Balla Zsófia költőt, Barna Imre írót, műfordítót, Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanárt, publicistát, Csaplár Vilmos írót, Füzi László írót, szerkesztőt, Gellért Gyöngyi szerkesztőt, Grendel Lajos írót, szerkesztőt, Huszti Péter színművészt, Jávor István képírót, S. Nagy Katalin művészettörténészt, Kányádi Sándor költőt, Kukorelly Endre költőt, Lászlóffy Aladár költőt, Radnóti Sándor esztétát, egyetemi tanárt, ifj. Rajk László építészt, Sáska Géza szociológust, Szendrei Lőrinc újságírót, Szőcs Géza költőt, TGM filozófust, Tőzsér Árpád költőt, Udvardy Frigyes ötvenhatos utazót, Zirkuli Péter költőt, egyetemi tanárt. És mindenki hozhatna magával még három, talán tíz másvalakit. Meghívná a déli háború katonaszökevényeit, dr. Máriást, Bozsik Pétert, a határsértőket, Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt, Maurits Ferencet, Benes Jóskát. Határmese-konferenciájára meghívná a névházasságokba beszármaztatott feleségeket és férjeket, a nyolcvanas évek névtelen könyv-, szamizdat- és kéziratcsempészeit, Ilia tanár urat és az akkori Széchényi Könyvtár egyetemista könyvfutárjait. Bodor Ádám (A börtön szaga), Kornis Mihály (Kádár János utolsó beszéde) és Dragomán György (A fehér király) könyve szól már csak arról az örökségről, amiben élünk. /Kőrössi P. József: Határsértők – Schengen előtt, Schengen után Gyermekeimnek. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), jan. 31./ (Az Élet és Irodalom hetilapban megjelent anyagnak a szerző által szerkesztett, kiegészített változata)

2008. június 24.

Sütő Andrásnak szívügye volt a nemzetféltés. A 2006-ban elhunyt író 81. születésnapján (sz. 1927. június 17.) egyetlen megemlékezés sem volt a magyar rádióban, barátai sem emlékeztek rá. Drága, tisztelt és szeretett Sütő Andrásunk, most is odateszem a szegfűcsokrot a korondi vázába – ha megint el nem lopták! –, a kopjafa mellé, írta olvasói levelében Nagy Katalin. /Nagy Katalin: 81 éves lenne! = Népújság (Marosvásárhely), jún. 24./

2008. július 15.

Miért voltam hibás? Mert fiatal szívvel, 23 évesen, szimpatizálni mertem az anyaországi magyarok forradalmával? Mert szóvá mertem tenni azokat a torzulásokat, amelyek "a szép eszmék" testén jelentkeztek? Miért voltak hibásak azok a marosvásárhelyi egyetemisták, akiknek diákéletét tönkretették a megfélemlítéssel, a beszervezéssel, vagy azok, akiket több évre kizártak az ország összes egyeteméről? A még élők tartoznak emberi méltóságuknak és halott sorstársaiknak annyival, hogy számba vegyék, mi is történt a tiszavirág-életű magyar marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben, annak legválságosabb korában, 1953 és 1959 között. Egy magyarországi balliberális, amikor meglátta az 1956–1965 között közel 1500 politikai elítélt adattárát, bele se lapozva unottan tette le, azzal a megjegyzéssel, hogy el kellene már felejteni ezeket! De hiszen egész életünkben egyebet sem tettünk, csak felejtettük! Több mint harminc évig említeni sem volt szabad, de a "változás" után sem próbálta senki részletesen elemezni, hogy mi is történt! Ezért jelentős Nagy Lajos könyve. /Dr. Nagy Lajos: Életünk kórtörténete. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet 1956–1959. Sorstársak visszaemlékezése. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2008/ Az emlékezők: Bárányi Ferenc, Bárányi-László Ildikó, Becsky Miklós, Kiss András, Kuna Tibor, Nagy Katalin, Piros Ferenc, Szász István-Tas, Szentkirályi Csaba, Szűcs György, Toró Árpád és maga a szerző. /(bölöni): A korszak kórtörténetéről. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 15./

2008. november 21.

Asztalos Lajos megnézte a 24 kötetes Nagy Katalán Lexikont (Grande Enciclopedia Catalana, GEC). A lexikonban a román ún. folytonossági elmélet alapján írták meg a történelmi múltat. Ezért Asztalos Lajos levelet írt a lexikon kiadójának, sok adattal cáfolva a román folytonossági elméletet, mely szerint a román nép a dákok ellatinosodásával alakult ki. Asztalos Lajos választ kapott a kiadó igazgatójától. Elfogadták észrevételeit és jelezték, a lexikon következő kiadásában módosítani fogják a szöveget. Asztalos később hozzájutott Kazár László Tények a fikció ellen: Erdély – oláh/román őshaza Kr. e. 70 óta? című könyvéhez. Ebben a szerző egybevetette többek között az Encyclopaedia Britannica jó néhány kiadásának, több osztrák, dán, finn, francia, görög, holland, magyar, német, olasz, portugál, brazil, román, spanyol, svájci stb. lexikonnak az első világháború előtt és után, illetőleg a második világháború után Magyarországra, illetőleg Erdélyre és Romániára vonatkozó történeti részét. Ebből kiderül, hogy az első világháború előtti, de az utána kiadott lexikonok egy része is a valós történelmi adatokat közli. A második világháború után megjelentek viszont majdnem mind a román, ún. folytonossági elmélet alapján íródtak. A magyar történészeknek figyelemmel kellene kísérniük a különböző nyelvű lexikonok meg más, történeti adatokat tartalmazó könyvek Erdélyre vonatkozó szövegét, és a hamis adatokat meg kellene cáfolniuk. Miért nem teszik ezt? Félelemből? Nem akarják „sérteni” a szomszédok érzékenységét? /Asztalos Lajos: Történelem a Nagy Katalán Lexikonban. = Krónika (Kolozsvár), nov. 21./

2009. március 24.

Ellepi a szomorúság, a félelem és tehetetlenség, mert újra érezhető a gyűlölet, írta olvasói levelében Nagy Katalin. Mit tehet az ember, ha magyar, méghozzá kisebbségben, Erdélyben élő? Elveszítettük azt, aki „a jelenkori magyar írás legnagyobb vigasza” volt, elhunyt Sütő András /1926-2006/. 1990. február 10-én volt a nevezetes s gyertyás-könyves felvonulás, élén Sütő Andrással, amikor Marosvásárhely összes „magyar harangja” megszólalt. Körülbelül százezer ember vonult fel a városban, követelve, hogy anyanyelven lehessen tanulni, hogy az anyanyelv használata természetes legyen. 1990. március 19-én azután megjelent a gyilkos szándékú láncos-botos-baltás tömeg, a kormány, a hatóságok tudtával. Sütő Andrást akkor megsebzett szemét azóta számtalanszor műtötték. /Nagy Katalin, Marosvásárhely: Borzongó emlékezés. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 24./

2010. augusztus 10.

Az elhivatottságról - Antal Árpád emlékezete
Antal Árpád egyetemi professzor, szerkesztő 2010. július 6-án hunyt el Kolozsváron. Koporsóját a család apraja-nagyja és egykori diákjai vették körül, maguk is többnyire már idős emberek. Túlnyomórészt a magyar irodalom erdélyi tanárai.
A professzor hosszas, de türelemmel viselt betegség után hunyt el. A rá emlékezők arcán a tőle tanulható békesség és remény látszott, az elválás szomorúsága mellett a megtanulható jövőépítés bizonyossága. Innen a teljesség érzete, ha Antal Árpád emlékét idézzük.
Ő maga azt mondotta néhány éve, pályafutására visszapillantva: „megkíséreltük kompromisszumot vállalva is becsületesnek maradni”.
A tanár mint ember. A tanári szerep mint etikai kérdés… Ennek mibenlétéről gondolkozom a következőkben. Antal Árpád a székelyföldi Nyujtódon született Antal Árpád földműves és Török Mária varrónő fiaként. A Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Tudni kell, hogy magyar-francia-néprajz szakra iratkozott a kolozsvári egyetemre 1945-ben. Kedvenc tanárai (Gunda Béla, Zolnai Béla) távozásával aztán maradt a magyar szak egyedül, de az irodalmat mindvégig társadalmi összefüggéseiben kívánta szemlélni. Rövid középiskolai tanári munka után (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Gimnázium) 1950-től 1987-ig, betegség miatti nyugdíjazásáig tanította a kolozsvári egyetemen a magyar irodalom történetét (főleg a XIX. század első felének irodalmát), a bevezetést a filológiába, rövid ideig a magyar művelődéstörténetet is.
Egy olyan korszakban, amelyben a hozzá hasonló helyzetű és meggyőződésű ember nem utazhatott külföldre (Magyarországra sem…), magyar irodalmat tanított Romániában, s ennek az egyetemi katedra mellett olyan lehetőségeivel is élt, mint a kommentált szövegkiadás (Katona, Vörösmarty, Arany, Vajda, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi művei), ami iskolai segédkönyvként is felhasználható volt, de ami főleg a Tanulók könyvtára sorozatnak köszönhetően a klasszikus magyar műveltség jelentős forrása volt a magyarországi könyvkiadástól és könyvforgalomtól elzárt Románia magyar olvasói számára.. Tankönyvírásban meg kellett tapasztalnia a totalitárius rendszer alapvető kultúraellenességét: már kinyomtatott tankönyvét bezúzták, nem követhette használatát a középiskolai gyakorlatban. Egyetemi jegyzetét elkészíthette, 1979-ben jelent meg A magyar irodalom a reformkorban és az 1848-49-es polgári demokratikus forradalom idején című, 1959-es egyetemi jegyzetének átdolgozott kiadása (A magyar irodalom a reformkorban és 1848-49-ben címmel).
A nagy hagyományú középiskolai irodalomoktatást a tanárképzés iránti figyelmével szolgálta, az egyre romló iskolaviszonyok idején az olvasáshoz való rendíthetetlen jóviszonyban látta a közművelődés sarkalatos kérdését. Nem rajta múlt, hogy a magyar nyelvű könyvkiadás az 1980-as évek végére minimálisra csökkent. Nem annyira falusi származása, mint inkább a népi írók iránti fiatalkori lelkesedése, a falukutató mozgalmak iránti érdeklődése, néprajzkutató hajlama magyarázza a falusi olvasókörök múltjára vonatkozó kutatásait. Néprajzi jellegű kutatásaiban a történeti esemény folklorizálódásával és az egyetemes mondakincs erdélyi magyar jelenlétével foglalkozott. Éppen abban az évben tanította nekünk a reformkori magyar irodalmat, és arra emlékszem, megállt az előadásban és verset kezdett mondani. A kurzusillusztráció, A magyar költő című Vörösmarty-vers („Jár számkiűzötten az árva fiú…”) annyira váratlanul hatott ránk, akik a versmondásban kortársi szövegekhez vagy iskolai egyvelegekhez szoktunk, hogy nem túlzás talán, ha a szépség pillanatára ébredésnek nevezem azt a szerepből kiesést vagy éppen a személyesített tanítás lehetőségének megvillantását. Vörösmarty nyelvi varázslatához (annak közvetítéséhez, életre keltéséhez) az ő félig mosolygós lénye, tudós humora, halksága, áhítatos hangja kellett. A magyar nyelv és irodalomtudományi szakot ellátó tanszéket felelősségtudattal vezette, a munkahelyi feszültségeket mint örökös békítő enyhíteni próbálta. Nem volt rebellis alkat, igényességét a meghittség köreiben személyes lelkesedéssel, azon túl is felelősségtudattal és következetesen képviselte. És hogyan viselkedjék a tanár a nagy katasztrófák idején? Sirasson? Lázadjon? Meneküljön? Helyén maradt, belső tusakodással bizonyára, de a jövő nemzedékének fenntartva és éltetve az oktatásnak a politkumtól ritkán függetleníthető intézményét. Nem volt könnyű dolga, a diáklétszám alacsony volta mellett a középiskolai személyzetpolitika a beolvasztás (ellehetetlenítés) jeleit mutatta. (A reformkor irodalmi életének lelkesedése a mindennapi oktatási tárgya volt évtizedekig: a személyi kultusz Romániájában élve hogyis ne vezetett volna ez meghasonláshoz? Nála szívbetegséghez vezetett.) Határozott történelem-érzékelését tapasztalhatjuk abban a döntésében, hogy idős korban, gyönge egészségi állapotban is vállalta egy időre a tilalom évtizedei után 1990 újjáalakult Erdélyi Múzeum Bölcsészet-, Nyelv- és Irodalomtudományi Szakosztálya irányítását, azok közé tartozott, akik tudták, hogy több intézmény együttes, összehangolt működése nélkül a magyarságnak nincs jövője Erdélyben sem. Érdemes megvizsgálnunk, milyen személyiségeknek szentelt különös figyelmet. Élete nagy példaképét – immár a XXI. századba érve – Márton Áron püspökben jelölte meg. Monográfiát készült írni a szent életű, szabadságától, hatásköre gyakorlásától a zsarnoki hatalom által megfosztott püspökről, de néhány közlemény után kedvét szegték az ellentmondásos visszajelzések, a téma divatba jövetele. Egykori tanárai közül a már említett Gunda Béla, a nyelvész Gombocz Zoltán, Harkai Schiller Pál, György Lajos volt rá különös hatással (György Lajos irodalomtörténész, könyvtáros, tanár munkásságával külön is foglalkozott: György Lajos 1992). Szentiváni Mihálynak, az unitárius kollégium egykori nagy reménységének, népdalgyűjtőnek monográfiát szentelt, amelyet elismerően fogadott a kritika (Szentiváni Mihály. Monográfia. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1958). Szentiváni eszmetársáról, kortársáról, a püspökké lett Kriza Jánosról Faragó Józseffel együtt írtak könyvet (Bukarest, 1965). Saját kortársai közül Márton Áron püspök mellett Szabó T. Attiláról írt méltatást, írt a fiatal Gyulai Pálról, pedagógus pályákat vizsgálva Nagy Gézáról. A művelődési és tudományos intézményeket mint különböző nemzedékek együttműködésének ideális terepét tekintette. Fiatal korában a Móricz Kollégium révén ismerte meg a társadalmi dialógus lehetőségeit (1945–48), ennek továbbvitelében reménykedve lett szervezője és vezetője a kolozsvári Szabó Dezső kollégiumnak is (1946–47). A gyülekezési szabadságot korlátozó időben az irodalom szeretete révén kísérelte meg közvetlen környezetének, tanároknak, diákoknak, olvasóknak átadni tudását, egyszersmind az érzelmi intelligencia ajándékait. Szerkesztőként a Román Akadémia magyar nyelvű lapját, a kolozsvári székhelyű NyIrK-et szerkesztette, rövid ideig az Erdélyi Múzeum megbízott főszerkesztője is volt. Többszáz, általa irányított szakdolgozat jelzi lelkiismeretes egyetemi tanári munkáját és 1990-2008 között több sikeresen megvédett doktori disszertáció is (Benedek Elek levelezése; Széchenyi István naplói; Barcsay Ábrahám költészete; Jósika Miklós műveinek fogadtatása; a felvilágosodás erdélyi írónői; az érzékenység színháza; a katolikus népénekek forrásai; Shakespeare műveinek korai magyar recepciója; és a sort hosszan folytathatnók). Biztos értékrend, önképzés, a hétköznapok lelkiismeretes munkája: ez jellemezte témavezetői munkáját, s aki ismeri a tudományos kutatás természetét, tudja, hány elbizonytalanodás, visszatérés, tévedés árán lehet eljutni a legkisebb eredményig is. Ebben az egyénre szabott és láthatatlan munkában volt páratlan tehetségű tanárunk, Mesterünk. Ebben a versenyre épülő és magát sokféle technikával kényeztető, gúzsba kötő világban a beszélgetések híve maradt. Valami régesrégi intézmény ez, semmivel nem pótolható. Nemcsak az információk cseréje: a sejtések megfogalmazása, a bizalom révén a vélemények békés ütköztetése, szellemi útkeresés, társkeresés. Élete utolsó évtizedében a verskedvelő professzor Tóth Árpád és Novalis költészetében jelölte meg a szépség otthonos teljesítményeit. Naponta sétált – korábban ilyen sétákon ő próbálta feleségét, Jancsó Lya tanítónőt depressziójából visszabűvölni; immár őt, a fizikailag egyre erőtlenedőt kísérte valamelyik családtagja, ismerőse. Nem érhette meg 85. születésnapját (1925. július 24-én született, jaj, a sírkő 1924-et jelző felirata korrigálandó!...)
Immár más útra hívtak, drága Tanárunk. Hitedet, mint energiáidat is, szétosztottad, hogy biztos értéket örököljünk Tőled. Ennek a gazdagságnak a tudatában maradunk áldott ösvényeden.
Antal Árpád /Nyujtód, 1925. július24. – Kolozsvár, 2010. július6./
Egyed Emese, Helikon (Kolozsvár)

2011. december 1.

A kisebbségi magyarok társadalmi átalakulásai
Nagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia kisebbségkutató modulja keretében Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének munkatársa tartott előadást az Ady Endre Középiskola egyik termében.
A megjelenteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének munkatársa Kisebbségi magyar közösségek társadalmi átalakulása című vetítettképes előadásában azokat a történelmi-társadalmi folyamatokat mutatta be, melyek az elmúlt húsz évben meghatározták a Kelet-Közép Európában élő magyar közösségek életét. Felvezetőjében arra hívta fel a figyelmet: a 20. században három nagy töréspont határozta meg a Kárpát-medencei magyarok létét. 1918-1920 között létrejöttek a külhoni magyarok kényszerközösségei, melyeket a szétfejlődés jellemezte egymáshoz és Budapesthez viszonyítva, és megtörtént a nemzetépítés államtalanítása. 1944-1948 között megszűnt a magántulajdon és a jogállamiság, a teljes tagoltságú kisebbségi társadalomból a homogénizációs kényszerek hatására csonka társadalom lett, és a kisebbségi politizálás helyett az adott ország magyarságpolitikáján belüli érdekképviselet merült fel, mint lehetőség. 1989 után megjelent a nemzeti autonómia fogalma, mint jövőkép és elvárás, az etnokulturális és politikai közösség viszonylatában pedig a regionális integrációra helyeződött a hangsúly. Ugyanakkor az elmúlt száz évben felgyorsult a magyarság fogyása: míg 1910-en egyharmad volt a magyarság részaránya a régióban, ez mára 10-12 százalékra esett vissza, és míg a 20. század elején a Kárpát-medencében az összmagyarság aránya 50 százalékos volt, napjainra ez 37 százalékra apadt. Közben nagy kataklizmákra került sor, jellemző, hogy a 200 ezer fős ’56-os menekült közül 25 ezer kiskorú volt. Azonban míg korábban ezeknek a folyamatokban erőszakos, traumatikus okai voltak, a ’90-es évek közepétől békés körülmények között zajlottak. Reménykeltő, hogy úgy tünik: a románok masszív külföldi munkavállalása miatt a romániai magyarok 6,3 százalékos részaránya nem csökkent. A szakember szerint az is örvendetes, hogy a népszámlálás kapcsán vetített magyar videoklippek már nem a sikertelenség beszédmódjára épültek, hanem „humorosak voltak és szexik”, magától érthetődőnek ábrázolták a nemzeti identitás vállalását.
A népességfogyás okai
Bárdi Nándor a népességfogyás okai közé sorolta a migrációt, a természetes fogyást és elöregedést, valamint az asszimilációt. Többek közt arra hívta fel a figyelmet: az erdélyi magyarság 1977-ben érte el a csúcspontját a létszámát illetően, napjainkban pedig a romániai magyarság 40-48 százaléka lakótelepeken él, ahol nem működnek nemzetiségi intézmények. Nagyváradon 1975-ben volt a fordulópont, vagyis azóta mondhatjuk el azt, hogy több román él a bihari megyeszékhelyen, mint magyar. Sokan sorskérdésként élték át, hogy hirtelen impériumváltás nélkül megváltozott körülöttük a világ, és a Fő utcán már nem beszélt mindenki magyarul. A legnagyobb mértékben egyébként Várad-Rogériuszon tüntek el magyarok az utóbbi évtizedben. A magyar többség elvesztésére utaló etnikai jelzés lehet a kisvárosiasodás és a reruralizáció, figyelmeztetett a szakember, ezért fontos, hogy a szórványokban, a nagyvárosokban és a vegyes településeken létezzen egy olyan színvonalas magyar intézmény- és szolgáltatói hálózat, mely vonzza az embereket. Hozzátette: sajnos a magyarság alulreprezentált a középosztályban, és ennek betudhatóan a pénzügyi, kereskedelmi és szolgáltatói ágazatokban.
Mit akarunk?
A kisebbségkutató a roma közösség problémájára is kitért, és arról is beszélt, hogy miképpen növekedett a többes kötödéssel rendelkezők aránya. Megjegyezte ugyanakkor: mivel a felnövekvő erdélyi magyar fiatalok a magyarországi médiatermékeket „fogyasztják”, erősödik a román nyelv elsajátításának hiánya. Szintén beláthatatlan következményei lehetnek annak, hogy emiatt az erdélyiek Magyarország virtuális világában szocializálódnak és magyarországi fórumokon alakul ki az erdélyi közvélemény.
Bárdi Nándor a magyar kisebbségi közösségekben megfogalmazott követelések közé sorolta: a magyarnak regionálisan hivatalos nyelvként való elismerése, oktatási és kulturális életünk saját magunk által való igazgatása, a területi, közigazgatási beosztás befolyásolása, hogy minél kisebb arányban legyenek regionális kisebbségek, gazdasági és területfejlesztési esélyegyenlőség, a magyar kisebbség szimbólumainak hivatalos elismertetése, a folyamatos parlamenti, önkormányzati és kormányzati jelenlét, valamint a jó szomszédság és a magyarországi egyéni emancipáció. Hozzáfűzte: a magyar-magyar viszonyban határtalanítás vagy nemzeti integráció kellene a fő cél legyen, de ezt nehezíti a Trianonhoz való viszony, a haza fogalmának mássága, a többség-kisebbség probléma, az egyenrangúság és a kompetenciák kérdése. „Mindenkinek tudatosítania kell, hogy a magyarok nem őrtállók, bennszülőttek vagy etnikai rabszolgák, hanem az egyetemes magyarság részei”, fogalmazott.
Kulturális elit
Bárdi Nándor a kisebbségi elitek szerepfelfogásának változásáról is beszélt. Arra hívta fel a figyelmet: míg korábban a „hagyományos kisebbségi elit” (kulturális elit, a kulturális azonosságtudatbeli problémák tematizálása, a népszolgálat eszméje) dominált, addig a ’90-es évek közepén megjelent a pártpolitikai elit (regionális gazdasági-politikai érdekcsoportokat képvisel, a problémamegoldást az interetnikus alkukban, a politikai, jogi, adminisztratív intézkedésekben látja), az ezredfordulótól pedig egyre dominánsabb lesz a regionális és önkormányzati elit, melynek képviselői külön-külön jövőképet akarnak megfogalmazni. Külön játszmák vannak a központokkal, etnikumsemleges technikák és ideológiák jelennek meg, és újra felértékelődik a társadalmi önszerveződés.
Erdon.ro

2013. január 4.

Egy név a sepsiszentgyörgyi ötvenhatos emléktábláról: Szekeresi Nagy József
Az emlékezés és főhajtás akkor kap – úgymond – történelmi és egyetemes „hátszelet”, ha mindannyiunkban tudatosítjuk: az 1955. évi genfi konferencia, különösen pedig az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc (az utóbbi minősítés a Romániában hat év börtönbüntetésre ítélt és azt – néhány napot leszámítva – teljes egészében letöltő Kossuth-díjas írótól, Páskándi Gézától származik) hatására az oly sok véráldozatot követelő erdélyi kérdés megoldására négy, papírra rögzített, legépelt terv született.
Szoboszlai Aladár római katolikus plébános kidolgozta a román–magyar konföderáción alapuló (ehhez csatlakozna később Ausztria) tervét. Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész a kantonális megoldást tartotta célravezetőnek. A romániai magyar kantonhoz tartoznának az ókirályságbeli magyarok is, a szórvány fogalmát pedig kerülni kell, mert az dehonesztáló és elbizonytalanító az ott élők számára. Hasonlóan képzelte el az erdélyi szászok, partiumi svábok kantonját is, vagyis Svájctól eltérően a kantonok határai nem esnének egybe a nyelvi határokkal.
Dr. Dobai István az 1957. február 8-án véglegesített „ENSZ-memorandumában” báró Wesselényi Miklósnak az 1848. június 18-án Klauzál Gábor akkori földművelési, ipari és kereskedelmi miniszterhez írott levele alapján azt javasolta: az Egyesült Nemzetek Szervezetének égisze alatt Erdélyt Románia és Magyarország között osszák két részre, majd hajtsák végre a kölcsönös lakosságcserét. Fodor Pál csíkszeredai vasút-, híd-, útépítő mérnök Dobai Istvántól teljesen függetlenül – ugyancsak az 1956-os magyar forradalom hatására – kidolgozta Erdély két egyenlő részre osztásának tervét. Az ő változatában nem vízszintesen, hanem vertikálisan, északról, a történelmi Máramarostól dél felé haladva osztották volna fel Erdélyt Magyarország és Románia között, majd az ENSZ égisze alatt végrehajtják a román–magyar lakosságcserét. Mérnöki alapossággal azt is kiszámolta, hogy vasúti szerelvények igénybevételével is nyolc évre lenne szükség a lakosságcsere lebonyolításához. A négy szerző teljes mértékben tudatában volt annak, hogy az életükkel játszanak, ennek ellenére vállalták a legdrágább érték, az emberi élet feláldozását is. A négy perben összesen 102 személyt ítéltek el, közülük tizenkettőt bírósági ítélet alapján 1958. szeptember 1-jén, illetve 1958. december 2-án kivégeztek.
Összehasonlításképpen meg kell említenünk: ma, amikor az autonómiatervek kidolgozóit sem súlyos börtönbüntetés, sem kivégzés, sem egész életre szóló ellehetetlenítés nem fenyegeti, az erdélyi kérdés egyfajta megoldására a romániai magyar politikai és szellemi elit összesen két használható autonómiatervet tett le az asztalra!
A méreteiben is példátlan retorzió – a magyar vonatkozású perek az 1950-es évek második felének legnagyobb romániai koncepciós jogi eljárásai! – akkor válik igazán döbbenetessé, ha azzal az információval is kiegészítjük: a Szoboszlai-per elítéltjei közül négyen, a Dobai-perben pedig ketten a börtönben elszenvedett kínzások, brutalitások nyomán hunytak el. Közéjük tartozik Kertész Gábor ügyvédjelölt, a per negyedrendű vádlottja s megemlékezésünk mártír hőse, Szekeresi Nagy József. Mindketten olyan borzalmas körülmények között, testi, lelki erejüket felőrlő körülmények között távoztak az élők sorából, hogy az egyik rabtársuk, a bukaresti román Spiru Genat – aki együtt ült Szekeresi Nagy Józseffel a haldoklók számára kijelölt cellában – kijelentette: ha kiszabadul, amikor az emberiség ellen súlyos és elévülhetetlen bűnöket elkövetőket felelősségre vonják, kész tanúskodni, hogy Nagy Józsefet tervszerűen meggyilkolták, idegméreggel siettették a halálát. Becsületes román emberként – mondotta rabtársainak Spiru Genat – egy politikai fogoly meggyilkolása miatt nemzete hírnevét nem hagyhatja bemocskolni, éppen ezért név szerint felsorolja azokat a smasszereket, akik szadista módon a halálba juttatták az ákosi magyart. A magyar–román kapcsolattörténet keserű fintora: sem a magyar, sem a román kollektív emlékezet semmit nem tud arról – a történetírás is adós mindezzel –, hogy az 1941., 1942., 1943. évi román lakosságcseretervek szerzőinek – Sabin Manuilănak, a román Központi Statisztikai Hivatal vezetőjének, Vasile Stoica külügyminiszter-helyettesnek, illetve az 1943. évi román–ukrán–orosz lakosságcsere-tervezet kidolgozóinak – a hajuk szála sem görbült, pedig a homogén román nemzeti állam megteremtése bűvkörében és lázában minden kisebbséget, elsősorban a magyarokat – Sabin Manuilă 3,8 milliót, Vasile Stoica 5 milliót – kitelepítettek volna az országból úgy, hogy Románia lehetőleg ne veszítsen területeket.
Szekeresi Nagy József 27 évesen, a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.), a magyar honvédek 1940. szeptember eleji bevonulása után a Szatmár megyei Ákos község bírója, első embere lett, négy éven át nemcsak meghatározta, hanem alakította is a település életét, mindennapjait. Mártíromságát immár nemcsak a szülőföld, a Szilágyság, a Partium, hanem a magyarság kollektív emlékezete is számon tartja, megőrzi.
E sorok írója éveken át tanulmányozta, román nyelvről magyar nyelvre fordította a bükkfanyelvezetű perirat minden sorát.
Az ítélet szövege szerint 1957. március 31-én tartóztatták le. Valójában 1957. március 30-án, ezt bizonyítja a 14 óra 10 perctől 15 óráig tartó kihallgatás jegyzőkönyve. Nagy József beismerte, hogy 1956 novemberében Szamosújvárra jött a sógornője, dr. Dobai István felesége, aki elolvasásra átadott három forradalmi verset, illetve prózai szöveget: Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról, illetve Örkény István Fohász Budapestért című újságcikkét. 1957 januárjában Dobai István – Nagy József sógora – beszélt Ravasz László püspök körleveléről, majd 1957 márciusában Dobaiék kolozsvári lakásán elolvasta az „ENSZ-memorandum”-ot. Az „ENSZ-memorandum”-mal kapcsolatosan az 1957. április 9-i kihallgatáson a következőket vallotta: „Miután elolvastam a revizionista kiáltványt (ezt a vallató tiszt, Ioan Oprea főhadnagy fogalmazta meg – T. Z.), társadalmi származásomnál és helyzetemnél, valamint a rám jellemző politikai érzelmeknél fogva egyetértettem ezzel az akcióval és a revizionista kiáltvány tartalmával.” A vallatás során az is kiderült, hogy testvére, Nagy Ferenc katonatiszt volt Horthy Miklós kormányzó hadseregében: „A mi családunknak 152 (százötvenkét) hold földterülete volt Ákos községben. Ebből a földterületből 21 hold a testvéremé, Nagy Ferencé volt, aki tiszt volt a horthysta hadseregben. 1944 után Magyarországra menekült, 1947-ben letartóztatták, 82 hold a nagybátyámé, Nagy István gyógyszerészé volt, aki elhunyt, 16 hold pedig a feleségemé, Nagy Kataliné. (…) A testvérem, mivel 1944 után elmenekült Magyarországra, az ő vagyonrészét az állam javára elkobozták. A vagyon többi részét 1949-ig én igazgattam, én műveltem meg, akkor kisajátították, és számomra kényszerlakhelyként Szamosújvárt jelölték ki” – olvasható az 1957. április 27-i, 18 órától 21 óráig tartó kihallgatás jegyzőkönyvében.
A vallatások, kínzások során többször is visszatértek az 1940 és az 1944. március 31. közötti történésekre. A smasszer kezében ott volt a zilahi bíróság 1946-os, egyértelműen a kommunista párt nyomására született elmarasztaló ítélete, amely szerint megvert egy román fiatalt, így a románellenesség vádját is megfogalmazták, sőt, Nagy Józsefet kényszerítették, hogy ezt bevallja: „Gyilkosságot vagy más súlyos tettet nem követtem el azon kívül, hogy 1941-ben megvertem egy román fiatalt, Nistor Vasilét a községből azzal az ürüggyel, hogy káromolta a magyarokat. 1946-ban, Erdély felszabadulása után Nistor Vasile elégtételt követelt, a zilahi törvényszék arra ítélt, hogy kártérítésként bizonyos összeget fizessek neki. Nem emlékszem, hogy mekkora összeg fizetésére ítéltek.”
Szekeresi Nagy József 1957-es perének legsúlyosabb vádpontja a hazaárulás volt. A vádiratot a mindössze másfél oldalas, 1950/199. számú törvényrendelet alapján fogalmazták meg, amely szerint a gondolatban elkövetett „bűntényt” éppen olyan súlyosan büntetik, mint a ténylegesen elkövetett bűncselekményt. A hírhedt Visinszkij-módszer értelmében, ha a vádlottból veréssel, kínzással, bármi áron beismerő vallomást sikerült kicsikarni, az a vádpontok beismerését jelentette, és halállal is büntethető.
Szekeresi Nagy József a törvényszéki kihallgatáson a vádlottak közül egyedül fogalmazta meg az éppen regnáló román szocialista rendszer kisebbségellenes politikájának lényegét: amit nem töröltek el a gárdisták, azaz a legionáriusok, azokat a kisebbségi jogokat megszüntették a kommunisták! Börtönbeli szenvedéseiről csak közvetett információink vannak. Dobai István visszaemlékezései szerint minősíthetetlen és aljas szekustrükk áldozata lett: a letartóztatásakor azzal hitegették, ha mindent elmond, azonnal szabadlábra helyezik, visszamehet Ákosra, ahol hatalmas tekintélyével, mezőgazdasági ismereteivel kiránthatja a kátyúból a szocialista mezőgazdaság szekerét. Szekeresi Nagy József – aki 1949. március 2-ától valójában páriaként, számkivetettként élt Szamosújváron – hitt a szirénhangoknak, és amikor szembesült vallomása következményeivel, rabtársai egy része kiröhögte, ő pedig összeomlott. Az élete olyan, mint a görög sorstragédiák hőseié. Semmit nem tudott arról, hogy az ákosiak a magyar forradalom napjaiban valóban haza akarták őt hívni, hogy újra vezetőjük legyen, de arról sem, hogy a helyi pártalapszervezet a hír hallatán tudatosan készítette elő a fizikai megsemmisítését. Az ő, a Dobai István és Kertész Gábor dossziéjára a halál keresztjét írták, vagyis „borítékban fognak szabadulni”, azaz a hozzátartozókat majd levélben értesítik az elítélt haláláról. Sajnos, szó szerint beteljesült a smasszerek fenyegetése: Szekeresi Nagy József, Kertész Gábor és sok száz rabtársuk „borítékban” szabadult a börtönből. A 48 évre szabott rövid életút mélységeinek és magasságainak igazolására állítottam össze Szekeresi Nagy József curriculum vitae-jét.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2014. március 12.

Törünk-zúzunk Budapesten
Budapestre látogatott a Campus szerkesztőségének egy része, hogy a „nagy” szerkesztőségektől lesse el a szakmát. Mint kiderült, sokszor azon sajtóorgánumok szorulnak a legkisebb helyre, amelyeket a legnagyobb intenzitással figyel egy erdélyi magyar diák. De nehogy azt higgye az olvasó, hogy a BBTE újságírás szaka által szervezett kéthetes részképzésen csak az újságírás jövőjére figyelünk. Kinyitjuk a szemünket másra is. Merthogy van, amiért szélesre tárni a pislogóinkat, hiszen Budapest legszélsőbb kerületeiben is találkoztunk megmosolyognivalóval.
Ha már végiglátogattuk a tíz legnagyobb budapesti nevezetességet, és a Lánchíd késő esti, kivilágított idillje sem hat meg annyira, akkor miért ne utazzunk metrón, héven, buszon több mint egy órán keresztül, hogy ószeren bóklászhassunk. Ha a választható járművek dzsungelében eligazodtunk, akkor már csak az „antik szagot” kellett követnünk. Legalábbis a minket útbaigazító bácsika szerint. Az ócskapiac nem volt akkora nagy katarzis. Az ecseri bolhapiac alig nagyobb a kolozsvárinál. Annyibban viszont különbözik, hogy a ruhatenger helyett sokkal inkább találkozunk antik bútorokkal, ékszerekkel. S persze mindenki megtalálja a saját foltját. Mi két ezüstkanál között egy műfajismeret könyvre is bukkantunk. Ez még persze nem jelenti azt, hogy jobban fogunk írni, sem azt, hogy itt véget ér a történet. Merthogy nincs Budapest eltévedés nélkül. Hazafelé menet rossz irányban kerestük a belvárosba visszavezető utat. Útbaigazító akadt itt is. „A falu a másik irányba van.” – hangzott az egyik éppen pihenő ellenőrtől.
Merthogy meg kell oldani azt is, hogy a fényképész is felkerüljön a fotóra. Ezt az ősrégi problémát oldotta meg egy harmincöt év körüli, napbarnított arcú, éles tekintetű, normál magasságú, sármos és roppant kedves BKK (Budapesti Közlekedési Központ) buszvezető. A Campus kutatócsoportunk (CK) saját bőrén tapasztalta e furcsa jelenséget, amelynek megindító oka egy pár perces késés és a csodaszép naphegyi buszmegálló. Mivelhogy orrunk előtt indult el a busz, kénytelenek voltunk megvárni a következő indulását. A vezető közölte velünk, a busz pontosan nyolc perc múlva indul, így kihasználva a kolléganőnk fényképezői hozzáértését, kértünk pár képet a vadnövénnyel körbefuttatott, amolyan Kármán József-i szentimentalista kertre emlékeztető buszmegállóban. Hamarosan „összképi” probléma merült fel: hogyan szerepeljen a képen a fényképészünk is? Számunkra eddig még ismeretlen buszsofőri kedvességgel meg üdeséggel, a mi kis kedvenc járművezetőnk, csupa mosolygás közepette kattintott párat, komolyan és felelősségtudatosan a gépen. Meglepett. (A történet hitelessége miatt meg kell említenünk, hogy csoportunkat csupa mosolygó hölgyemény alkotta, persze, a sofőr tette ettől nem veszíti el „azéletapróörömei” díjat.)
Élményeink lennének ezrével. Időnk viszont kevesebb. Ezért is szolgáltatunk csak ilyen keveset. Csattanóként viszont hadd meséljük el a 444.hu szerkesztőségében történteket. Elöljáróban annyit, hogy becsszó, nem a mi hibánk. A történetről pedig annyit, hogy betörtük az ablakot. Talán ámulatunkban, hogy milyen vagány fiúk szolgáltatják az olvasnivalót, nekidőltünk hevesebben. De így legalább nem kell majd megpucolni...
KRISTÁLY BEÁTA, NAGY KINGA, CK (Campus Kutatócsoport)
Szabadság (Kolozsvár),

2014. július 14.

Örökség íjban, koronában
Véget ért az I. Erdővidéki Honismereti Tábor
Szombaton íjásznappal és dr. Tallós Emil jogásznak a Magyar Szent Koronáról tartott előadásával ért véget Baróton az első alkalommal megszervezett Erdővidéki Honismereti Szabadegyetem és Tábor.
Az utolsó nap mondhatni török nap is volt: két Törökországból érkezett íjász tartott bemutatót az országukban több évszázados gyökerekkel rendelkező íjász hagyományokról, azok érdekességeiről.
Metin Ates, a Hagyományőrző Íjászok Világszövetsége európai osztályának alelnöke először a török íj és íjászat történetéről szólt: megtudhattuk, hogy már a középkorban, II. Bajazid szultán idejében íjásziskola alakult Konstantinápolyban, mely aztán később, a 18. század folyamán érte el legmagasabb színvonalát.
A török íjak, bár átalakultak, alapjaikban megőrizték azt a formát, melyet sokkal keletebbre a hunok fejlesztettek ki.
Dr. Yasar Metin Aksoy, aki foglalkozására nézve szívsebész, elmondta, a török íj őse az ázsiai összetett íj volt, erre a Krisztus előtti II. évezredből is találtak bizonyítékot. Ő maga is készít szabadidejében íjakat, a sokszor évekig tartó folyamatot képek, videók segítségével mutatta be. Érdekességként említette meg egy fennmaradt dokumentum alapján, hogy 1734-ben ötszáz aranytallérért lehetett hét darab íjat venni, ami azt jelenti mai pénzbe átszámolva, hogy egy íj ára körülbelül 7500 dollár volt.
A Hagyományőrző Íjász Világszövetség alenöke, a magyarországi Posta Pál a magyar hagyományos íjásztáblák létrehozásáról beszélt: célja ezekkel egy egységes rendszer kialakítása volt, a céltáblák ugyanis a magyar történelmi eseményekre emlékeztetik az íjászt – ahogy Posta fogalmazott –, hogy ne csak arra gondoljon, azokat el kellene találni, hanem közben bele is élje magát kissé a céltáblák által megelevenített korok szellemébe. A Magyar Hagyományos Íjásztábla-rendszer égisze alatt rendezett versenyeken a céltáblák lőtávolsága is történelmi: a 4,53 méterre levő például Attila hun király halálának dátumára emlékeztet, a 19,56 méterre levő pedig a magyarországi forradalom dátumára.
Az előadások mellett az íjászok íjászbemutatót is tartottak, egy kisebb versenyt is szerveztek, melynek résztvevőit díjazták, korhű hangszereken pedig régi török dallamokat is megszólaltattak.
Dr. Tallós Emil jogász előadásában a szentkorona-eszme kialakulásának története kapcsán elmondta, hogy Magyarországon az elmúlt évezred elején nem az európai trónöröklési jogok érvényesültek, hanem az idoneitás elvét alkalmazták, azaz a királyválasztásnál a rátermettséget, alkalmasságot vették figyelembe.
1440 fontos dátum volt a szentkorona-eszme fejlődésében: a korona nincs Magyarországon, ezért mikor a rendek I. Ulászlót királlyá választják, az országgyűlés határozatot hoz, kimondva, a korona ereje és hatása az ország lakóinak jóváhagyásában rejlik– ez pedig Tallós szerint nem volt egyéb, mint a népfelség elvének kimondása.
– Ekkor még csaknem háromszáz évvel vagyunk a francia filozófus, Rousseau előtt, akihez a történészek szerint a népszuverenitás elvének megfogalmazása fűződik – hívta fel a hallgatóság figyelmét, majd így összegzett: – A szentkorona eszméje ma is visszaállítható lenne egyetlen kivétellel, éspedig anélkül a tétel nélkül, mely kimondja, hogy Magyarországon minden tulajdonjog gyökere a Szent Korona. Ehhez ugyanis olyan eseménynek kellene bekövetkeznie, mely révén az ország területe ismét Magyarország tulajdonába kerülhetne.
A nap végén Demeter László, Erdővidék Múzeumának igazgatója megköszönte az Erdélyből, Magyarországról, Mongóliából, Törökországból és Olaszországból érkezett előadóknak, valamint a hallgatóságnak is a szabadegyetemen való részvételt, melyet, mint említette, jövőben is megszerveznek.
Külön mondott köszönetet dr. Obrusánszky Borbála keletkutatónak, aki társszervezője volt az eseménynek, és akinek ismeretségi köre révén neves szakemberek lehettek jelen a magyar örökségünk értékeit felvonultató táborban, melynek támogatói voltak: a Kovászna megyei Művelődési Központ, Kovászna megye tanácsa, Barót város önkormányzata, a Communitas Alapítvány, szervezői pedig a Kovászna Megyei Művelődési Központ, Erdővidék Múzeuma és a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület.
Erdővidék értékei, nyelvünk gyökerei
Az erdővidéki honismereti szabadegyetem első napján Demeter László múzeumigazgató, történész többek között arról beszélt a vendégeknek, hogy az általánosan ismert három nagy értéke mellett – a táj szépsége, épített- és szellemi öröksége –, Erdővidék egy negyedikkel is bír, éspedig azzal, hogy a rendhagyó vallási színezet jellemző rá.
– Bár Barótra például annak idején, Baróti Nagy Katának köszönhetően nem tudott betörni a reformáció, a 20. század folyamán a munkalehetőségek miatt sok protestáns települt ide, akik mára számbeli fölénybe kerültek. Baróton kívül csak Miklósvár maradt meg katolikusnak, a vidéken ma 15 református és 5 unitárius egyházközség található, utóbbiak közül a bölöni volt a legjelentősebb – mondta.
Dr. Czeglédi Katalin nyelvész Nyelvünk és őstörténetünk gyökerei című előadásában kifejtette: a Magyar Tudományos Akadémia mai álláspontja, miszerint a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, hibás, a kapcsolat azért létezhet csupán, mert a szkíta és hun nyelvet beszélő elődeink egykor azokra a területekre telepedtek le, ahol az uráli nyelvcsaládhoz tartozó népek is éltek. Keserűséggel állapította meg, hogy azok a mai kutatók, akik az MTA nézeteihez viszonyítva eltérő álláspontot képviselnek, nem érvényesülhetnek, jómaga emiatt még egyetemi munkahelyét is elveszítette. Több érdekes példával szemléltette a magyar nyelvnek az altaji nyelvcsaládba tartozó nyelvekkel – a mongollal, a csuvassal, de legfőképp a török nyelvvel – való viszonyát, utóbbit Mahmud al-Kashgari, 11. században élt tudós török nyelvtanának és szótárának alapján.
Böjte Ferenc, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. április 15.

Pedagógiai kör könyvbemutatóval
Könyvbemutatóval egybekötött pedagógiai kör zajlott pénteken Érmihályfalván. A kézbe vett kiadvány, ha pedagógusoknak készült is, nem csak az ő érdeklődésükre tarthat számot.
Mintegy ötven tanító vett részt azon a pedagógiai körön, melyet pénteken délelőtt tartottak meg Érmihályfalván. Karászi Éva tanítónőtől, körzeti módszertani felelőstől megtudtuk, hogy a helyiek mellett Érsemjén, Értarcsa, Érkörtvélyes, Szalacs (és a hozzájuk tartozó falvak) pedagógusai vettek ezen részt. Az előkészítő-I.-II. osztályokban tanítóknak kerekasztal-beszélgetést tartottak, melynek témája volt: érzelmi nevelés az anyanyelvi órákon. A III.-IV. osztályban tanítók egy nyílt órán vehettek részt, melyet Nagy Katalin, a helyi III.B. step by step osztályban tartott, és mint később dr.Pető Csilla tanfelügyelő kifejtette: nagyon ügyesen bemutatta, mi is a lépésről-lépésre oktatás lényege.
Lúból ló
A találkozó második részében könyvbemutatóra került sor. Dr.Pető Csilla mondta el az akkor már egy teremben helyet foglaló pedagógusoknak, hogy Koszorús Erzsébet szalontai ny.magyartanárnő Csillogó gyermekszemek tükrében című kötetét tavaly mutatták be a hajdúvárosban. A kiadvány egyediségét abban határozta meg, hogy egyrészt nem sok pedagógus foglalkozik írással is, másrészt sorai pedagógusokról pedagógusokhoz szólnak “embert próbáló” vagyis 1989 előtti, illetve ez utáni évekről. A szerző a maga során elmondta, hogy a könyvben a sajátjai mellett 25 nyugdíjas tanítónő emlékeit is papírra vetette, így falun és városon tapasztaltakat egyaránt megörökített, nem csak írásban, de több mint 50 fotóval is. Kedvcsinálónak két részletet is felolvasott, melyből megtudhattuk, hogy tanítói türelemmel hogyan lesz a “lú”-ból “ló”, illetve, hogy hajdan hogyan kellett készülni a “nagy pártvezető” fogadására, miközben “a falnak is füle volt”. A hallottakat sokan sűrű fejbólogatással kísérték, amiből kiderült, nekik is vannak saját emlékeik. Az elhangzottak nyomán a fentiekhez hozzáfűzve állíthatjuk: Koszorús Erzsébet könyve nem csak pedagógusok érdeklődésére tarthat számot.
Rencz Csaba
erdon.ro

lapozás: 1-29